Ma megjelent nekem Szűz Mária az utcán. Most is nagyon nagy szél fúj, séta közben pedig a lábam elé fújt egy papírt, megakadt rajta a szemem: Szűz Mária volt rajta! Álltam felette egy darabig, nézegettem. Szerettem volna elrakni, de úgy éreztem, hogy tovább kell engednem.

leszámítva, hogy: hát ez D U R V A !

Mert a zene mindenen átsegít!

Azt mondják, amilyen az új év első napja, olyan lesz az egész év. Nos, minden év az én nevemmel kezdődik, ez csakis jó lehet, nem?:)

bennem...

Már napok óta ez zakatol a fejemben. Szörnyű. Ez utóbbi a nap szava. Sir Nyű. Egyébként nem értem, hogy miért. Vagyis de, közben mégsem. Egész biztos, hogy szándékosan kínzom magamat. DE MIÉÉÉÉÉÉÉÉRT? Csinálok egy pro et contra listát.

Ellene - amit ésszel tudok:

• (feltehetőleg) beképzelt
• hedonista
• jóval idősebb nálam, tehát tapasztaltabb
• viszont gyáva
• meghülyülök tőle
• abból, amit eddig átéltem azt szűrtem le, hogy ő valami hatalmas idiótának néz - és valószínűleg az is vagyok
• nekem is könnyebb lenne nélküle
• és különben is! (ez minden contra lista fő érve)

Valószínűleg addig nem nyugszom, míg meg nem kapom azt, akiről álmodom. Ha eljön ez a pillanat - és remélem, hogy igen -, akkor majd rájövök, hogy nem is rá van szükségem, hanem arra, aki valamilyen oknál fogva az életem részévé válik. Ily módon lesz a valóságból álom. Az álmom, amit minden egyes nap átélhetek majd...

Mivel nem állítanak elé, hogy kérdőre vonjanak, ezért kénytelen vagyok itt parádézni: mégis mit mondhatnék? Hogy sajnálom a múltkorit? Vagy azt, hogy bánom, hogy "megismertem"? Vagy azt, hogy annyi reményt fűztem hozzá? Egyik sem igaz. Hát akkor mi az igazság? Nos, nem nevezném csalódottságnak, bánatnak sem, örülni sem örülök... nem vált ki belőlem semmit sem. Nagyon nehéz most leírni azt, amit érzek. Ma elmentem vásárolni, mert nem volt itthon semmi kajám és olyan komoran mentem végig az utcán, úgy éreztem, hogy már nincs mit veszítenem - pedig ésszel tudom, hogy van. Tanácstalan vagyok, és már belefáradtam ebbe az egészbe. Az egyedüllétnek vannak fázisai. Amikor kilépek egy kapcsolatból, a legkevésbé arra vágyom, hogy egy újabba ugorjak fejest. Szóval kell egy kis lecsengési idő. 2009 nyarán szakítottam a barátommal, aki egy héttel később annak a lánynak a karjaiban volt, akit miattam hagyott el. Nem bántott a dolog, én voltam a "nagy álma", nekem viszont állandóan bűntudatom volt, és tisztában voltam vele, hogy őt is szereti. Azóta is egy párt alkotnak. Tulajdonképpen megkönnyebbültem. Aztán eltelt pár hónap és egy számomra nagyon megrázó dolog történt a családomban. Nem tudtam, hogy mit akarok: egyedül lenni vagy sem? Szilveszterkor találkoztam egy sráccal, elmeséltem neki, hogy mi történt, és még egy italra is meghívott, hiszen Újévnek hívnak! Örültem, hogy valaki van mellettem... kb. kétszer találkoztunk, azután öröm-ujjongva mesélte nekem, hogy lett barátnője. Sokszor csak akkor beszélt velem, amikor éppen nem volt barátnője. Kezdetben haragudtam, de már régóta nem... Közben a családi dráma nem ért véget, aztán ősszel jött az egyetem. Vagyis én mentem egyetemre. Eleinte minden olyan volt, mint régen, csak most egyedül kellett megbirkóznom vele. Mostanában kicsit megingott az elhatározásom, de még mindig úgy gondolom, hogy ez a legjobb, ami történhetett velem, és ezt már nem először írom. Féltem az új helyzettől, az új emberektől, de felébresztette bennem a vágyat, hogy talán itt rátalálok majd valakire. És persze eljutottam a kétségbeesés fázisáig. Minden áldott nap úgy mentem végig az utcán, hogy már nem számított milyen srác jön velem szembe, csak az az egy gondolat járt a fejemben, hogy istenem, bár észrevenne, bár megszólítana. "Szerencsére" mindig találhatok valakit, akiért ideiglenesen "rajonghatok". Persze nem kellek nekik, vagy mire eljutnak odáig, hogy igen, addigra már én nem vagyok alkalmas a dologra, mert ugyanúgy beindul a leválás, mintha jártam volna velük. Gondolatban már egészen sok kapcsolatom volt. Most is valami hasonlóban vagyok, csak most úgy érzem, hogy nem fogok visszakerülni az elkeseredettség azon fázisba, amikor már minden férfit stírölök az utcán. Szerintem a férfiak buták. Idióták. Tapasztalataim alapján már sosem fogok magamnak egy különleges valakit találni. Bevallom, szerintem nem különleges mindenki. Legalábbis számomra, mint ahogy én magamat különlegesnek tartom, de az eddigi választottjaim számára mégsem voltam az. Kezdetben dühös voltam, haragudtam a világra és magamra, és rájuk is, de már régóta nem... És amire tegnap este rájöttem az az, hogy ő nem különleges a számomra. Azt hittem, de mégsem. Ő egy olyan valaki, aki egyre híresebb, de a szememben már csak egy senki. Ez durva volt. És rossz szó rá. Azt hittem, hogy ez más lesz, reménnyel töltött el... de nyilvánvalóan csak a róla kialakított kép a fejemben. Megaláztam magamat miatta, legalábbis a saját szememben. Aztán megalázkodtam előtte. Tegnap viszont kiosztottam, jogosan. Persze rákontrázott, szóval bűntudatot keltett bennem - valójában nem, mert nem vagyok benne biztos, hogy igazat mondott-e. Nem tudom, hogy ő miként állt hozzám, hogy egyáltalán tervezett-e velem valamit, vagy csak egy rajongónak tekint a sok közül, akiket nem mellesleg olyannyira szeret, akárhogy is, engem elveszített. Volt, hogy haragudtam, mert nem értettem a dolgokat, de már nem haragszom...

Az egész történet tanulsága az, hogy már rég nincs rám hatással az irántuk érzett egykori harag, senkire sem haragszom és még mindig itt üldögélek egymagam saját gondolataimba merülve. Utálom a telet!

Ató: szebb vagy, mint fél éve... kicsit ilyen komorabb fantasy harcosnő arc, az meg jó... méltóságteljes

én: áh, csak a sminkem! :)

Szóval így ennyi. Ez a kép természetesen ment a gépoj-ra, onnan tettem át ide is. És amúgy tény és való, hogy az utóbbi napokban - bár továbbra is cuki vagyok - felvettem egy ilyen kinézetet. Nem tudom pontosan, mi okozza, de máshogy nézek a tükörbe, mint eddig... vagy mást látok a tükörben? Projekt M. a süllyesztőbe kerül. Nem akarom így, de nem igazán van választásom. Az időzítés nem megfelelő, a körülmények se, az is lehet, hogy nem vagyunk kompatibilisek. Szóval nem erőltetem a dolgot, valahogy már beletörődtem, és aligha fáj. Úgy gondolok rá, mint eddig sok mindenkire az életemben: lehetett volna belőle valami, aztán csak valami fura ragacsos trutyinak tűnik, amivel nem tudom, hogy mit kéne kezdenem. Eszik-e vagy isszák? És azt sem tudom, hogy az információim megbízhatóak és valóságosak voltak-e. Nem firtatom a dolgot, hiszen nem vádolhatom meg, hogy hazudott nekem... akkor se, ha ez így van, nem tudom bizonyítani. Egyébként is, mit érnék el vele? Nem is haragudnék, csak nem érteném a dolgot... M-hez pedig nem fordulhatok - igaz, ez tűnt a legcélravezetőbbnek, hiszen ki mástól is kérdezzem meg, hogy "hé vazze, tetszem neked, vagy mi?", ha nem az érintettől. De ez esetben nem mehetnék többet a koncertjeikre, mert mindenkinek nagyon kínos lenne. Úgyhogy annyiban hagyom a dolgot. Ha lennie kell folytatásnak lesz, ha nem, akkor pedig nem. Persze annyira nem érek rá most ezen problémázni, mert a következő két hetem maga a pokol, és én egy hihetetlenül szerencsés embernek mondhatom magamat, ha túlélem bukás és késedelmi díj fizetése nélkül. Mondjuk ez lenne a minimum, ha már a szerelemben ilyen tehetségtelen és inkompetens vagyok.

• haiku
• vbk
• vastag csaba

Amikor megláttam, hogy valami nem stimmel a számokkal, először nem értettem, hogy mi van: WTF? Aztán konstatáltam, hogy egy rakás kontent odalett: *facepalm* Így jellemezném a freeblogos gikszerre való reakciómat. Akartam írni, hogy ááá én nem bajlódom a visszaállítással, de végül a fontos bejegyzéseket visszahelyeztem azzal a MacGyver módszerrel, amiről a főoldalon lehet olvasni. Plusz: ma akartam posztolni egy olyan bejegyzést, hogy "Projekt M törölve!" törölve, de mivel az is elveszett, ezért erre nincs szükség, viszont feltétlenül meg akartam osztani, hogy már nincs is rá szükség!:D Nem mintha olyan hű-de-jó-irányt vettek volna a dolgok, csak azt egy téves információ - ráadásul szándékos!!! - alapján írtam, és azóta nagyon ügyesen forgattam a lapjaimat. Jelképesen vállon veregetem magamat.

"Általában úgy élsz, ahogy a madarak repülnek: felülemelkedsz a dolgokon és egy más perspektívából kicsinek és lényegtelennek látod a földi gondokat. Ebben rejlik az a képességed, hogy a dolgokat összefüggéseiben látod. A megvalósíthatóság és a gyakorlatiasság határán mozogsz, mindig megelőzöd a korodat, és az emberek nehezen értik meg a szándékaidat."

Ez pontosan így van! Persze a más perspektívából szemlélést megelőzi egy dühroham és egy nagyon hangos kétségbeesés. Másnapra kiheverem, és bekövetkezik a fentebb idézett dolog.

Gyönyörű az ősz, és még nem örökítettem meg. Mindennap látok valami szépet, de nincs nálam a fényképezőgépem, mert már nem fér bele a táskámba. Az is lehet, hogy ez csak valami kifogás. Reggelente tejszerű köd ül a parkra, amit a nap sugarai megvilágítanak a fatörzsek- és levelek között még szebbé téve az egész pillanatot. Amikor már hazafelé tartok, a lábam alatt heverő faleveleket kicsit megforgatja a szél, szállnak össze-vissza. És senki sem dicsér meg, hogy milyen csinos vagyok ma! Azért szeretem a napsütéses napokat, mert mindig azt az érzést keltik bennem, hogy talán ma, talán ma van lehetőségem érvényesülni. Hogy érvényesülés alatt mit értek? Jó kérdés, talán csak egy kellemes napban reménykedem. Van, hogy összejön. Van, hogy nem... ilyenkor utálom a napsütést, hogy merészel az idő szép lenni, amikor nekem szar kedvem van? Ilyen esetben másnapra megérkezik az eső. Azért szeretem az esőt, mert akkor olyan tökéletesen tudom magamat sajnálni: nem elég, hogy rossz kedvem van, még az eső is esik, a szél összezilálja a hajamat, a sminkem elfolyik, és úgy nézek ki, mint egy szarkupac. Nem szeretem az ilyen esős napokat, mert képes elrontani a jó kedvemet. De nem mindig! Valamit kihagytam... van, hogy elképzelem magamat kívülről. Próbálom magamat mások szemével látni, mintha valami filmben mutatnának be, a kezdeti szürke főszereplőt. Várom, hogy csoda történjen, de minek? Igazság szerint csinálnék filmet az életemről, és nem mondanám el senkinek, hogy rólam szól. Tragikomédia lenne. De nem tudnám befejezni, mert ahhoz meg kéne halnom, úgy meg már nehezen csinálok saját magamról filmet, ugye? Szóval marad ez a blog, amit 2007 júliusa óta vezetek. Nem is olyan rég megkérdezte tőlem valaki, hogy szoktam-e visszaolvasni, és hogy van-e olyan a bejegyzések között, amit már megbántam, hogy közzétettem? A válaszom a következő volt: igen, és iiige-NEM! Semmit sem bánok, mindennek, amit leírtam volt oka, annak is, ahogyan leírtam és annak is, hogy leírtam majd fél órával később töröltem az egész bejegyzést, amit valószínűleg soha senki sem látott. Tökre úgy érzem, hogy nem használom ki a fiatalságomat. Nem is tudom mit mondhatnék még? Szenvedésem közepette szívogatom a Nózi inhalálót, aztán meg elhajítom. Most nagyon szomorú vagyok. Bár szerintem csak a semmittevés emészt fel. Úgy volt, hogy túlzsúfolt lesz a hetem - de ma nem csináltam semmit, és a mai teendőim, amik többnyire nem tőlem függnek tovább torlódnak. Próbáltam ma egy foltot eltüntetni, amit a tegnap esti vacsim okozott, de nem sikerült.

This is how the story end
I met someone by accident

És ezen most éppen szanaszét kacagom a fejemet:

aki nem akar adni magából, az dob el mindent magától
csak a szeretet ment meg TÉGED, ha a világ szennye venné a VÉRED

az erkölcstelen viselkedés, erkölcstelent szülhet
a mészáros király trónjáról mészárszékbe ülhet
a digitális szemét elfedi az eget, hol az ami belül hord egy üzenetet?
ölik az olajért azt, akit csak lehet
szomorú, de ezen van, aki csak nevet
a bosszú nem mindig igazság, az erőszak nem hatalom
nem baj, ha néha félsz
de tönkremész, ha mindig félve élsz
kezdd el őket leküzdeni!
csak hallás és látás, aztán konklúzió
a kérdés, hogy ebből mennyit tanultál?
a nagy lehetőséggel, élni kell, ha egy égi jel jön mentőövként el
a vágyaid veled együtt elmerülnek
majd jobbra fordul minden még akkor is, ha az ég is a földre zúdul
ahol a béke túl kevés, jöjjön el az ébredés
LEGYEN A FÖLD
LEGYEN EGY JOBB HELY
mivé lettél ember?
tűzön és vízen át óvja gyönyörű angyalát

Szóval én imádok aludni. DE. Igazából nem zavarna, ha sosem fáradnék el, nem lenne szükségem alvásra, mert anélkül is kipihent lennék, hiszen azért úgy jóval több mindenre lenne időm. VAGYIS: több időm lenne a semmittevésre. Az álmok hiányoznának, amit nem pótolnak a nappali álmodozások... Hjaj, de valószínűleg vámpírrá kéne változnom, vagy meg kéne csípnie egy radioaktív pelikánnak ahhoz, hogy ne legyen szüksége a szervezetemnek alvásra.

Csend van. Vagyis csak lenne, ahogy vesszük: a távolban egy repülő morajlása hallatszik, a kis napelemes virágomnak kattognak a levelei, a nyitott ablakon keresztül hallom a mindennap zokogó gyereket, és az elhaladó autók zaját. A hűtőszekrény halk zúgása is megtörné a csendet, vagy akár a billentyűk lenyomásával keletkező koppanás. De nem teszi. A megannyi zajforrás ellenére is csönd van. Olyan mintha másnapos lennék, pedig nem vagyok, nem lehetek... az elmúlt egy napban körülbelül 21 órán át voltam talpon. Egyre bővülő vegyes érzelmeim nem hagynak nyugodni. Ez már majdnem egy haiku. Mindenhol őt látom. Pedig igazság szerint már lemondtam róla, sőt, kezdek negatív érzelmeket táplálni iránta, de hát nem érdemli meg: egyrészt mert tudatlan, másrészt pedig olyan butaság, hogy én ebbe energiát fektetek. Most nincs jó kedvem, de tudom jól: jobb ez így, mintha máshogy lenne. Mert minden úgy van, ahogy annak lennie kell, akkor is, ha éppen nem tetszik. Így van ez most apámmal is. Egy darabig nem szeretnék vele beszélni. Mintha rám sem bagózna. Mondok valamit, s egyik fülén be, a másikon ki, persze azért az őt érdeklő részek - főleg, ha az neki jó - megragadnak. Ő a pontos megfogalmazás földi helytartója, ehhez képest megszűri a tőlem származó információt, és úgy alakítja, hogy neki kényelmes legyen. Bezzeg, ha ő mond valamit, és az illető nem tartja magát ahhoz, akkor rögtön támad, vagy éppen hivatkozva a saját PONTOS megfogalmazására mentegeti magát. Rendben, én is hajlamos vagyok erre, csak ő elintézi ennyivel:én nem így emlékszem; úgy értelmeztem, hogy... tehát készpénznek vettem. Ráadásul olyat mondott nekem pár hete, nem akartam elhinni, hogy jól hallok. Nem írom le, mert annyira durva. Mindenesetre neki is megvan a maga keresztje.

A tegnapi napról annyit, hogy összességében nagyon tetszett... nem azért, mert kaptam oklevelet lelkes önkéntes címen, és annak ellenére, hogy a pályázaton nem értünk el helyezést. Egész egyszerűen jó érzés volt részt venni kis fogaskerékként egy ilyen nagy gépezetben. Két kedvenc elcsípett dialógusom a cb rádión – aminek használatát egyébként kibaszottul élveztem:

"Mit mondtál?"
"Szeretlek."

"Csókoltatom!"
"Ő is téged..."

Ha énekes/zenész lennék ez lenne a lemezem címe... (Cs)odaadás! :) Ez annyira szeretetteljes és spirituális, hogy nagyon. :) Amúgy szerelmi életem fellendülni látszott júliusban – na ez azért enyhe túlzás –, aztán valahogy semmi sem történt, gondoltam majd augusztusban megerősítem az illetőben a dolgot, de nem sikerült. Szóval most az van, hogy nincs semmi. Mily váratlan fordulat!:D Lényegében már megint eljutottam odáig, hogy leszarom. Az igazság pedig az, hogy már kezd elegem lenni a tényből, hogy nekem kell mindig mindenen és mindenkin túltennem magamat. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy legyen fordítva: mások legyenek túl rajtam, hanem, hogy basszus ne utasítsanak el, ne basszanak ki velem, és a kurva életbe... keressenek engem! Az elmúlt időszakban én már túlzásba is vittem a keresést, szóval nem mondhatja azt senki, hogy tétlenül várom a sült galambot, hátha a számba repül. Éppen ezért érzem, hogy hatalmas változás fog bekövetkezni az életemben. Sőt, igazából már be is indult a dolog. A baráti köröm is változik, de minimum bővül. Még akkor is, ha még ő nem tekint barátjának, ami egyébként nem baj, és teljesen érthető is. De lehet, hogy nem is kell barátoknak lennünk, elég, ha kölcsönösen tiszteljük egymást. Főleg, hogy nem is egyszer hiányzott már ez a roppantul fontos tényező... Hjaj... na most megzavartam magamat valamivel, szóval be is fejezem. :)

A figyelő. Figyel ő. Mindenre. Figyeli az életet. Mindennap, minden órában figyeli: kapott-e üzenetet Tőle? Persze Tőle mindig más. Tőlék nagyon különböznek, mégis van bennük közös - valamiért, valamilyen okból kifolyólag elbuktak. Az is lehet, hogy ő bukott el, de a lényegen nem változtat. Nemcsak Tőle érdekli, Mindenki Más is. Írt-e neki Mindenki Más? No és mit? Örül Mindenki Másnak, de talán Tőlének örülne a legjobban! Tőle nem ír, Tőle nem lép... ő nem érti. Miért? - gondolja magában. Talán Tőle is tudja, hogy ő figyelő? Figyelőként tanul az emberektől, több-kevesebb sikerrel. A lázasan figyelő csak nagyon ritkán lép, nagyon ritkán, szinte soha. Most mégis megtette, félszeg cselekvővé vált. De Tőle nem reagál, s attól fél, ha mégis kapna választ, visszasüppedne félszeg cselekvőből lázasan figyelőbe. De lázasan figyelő tudja, hogy ez most más, mert félszeg cselekvővé vált Tőle miatt. Tőlének neve is van. Semmi jel nem utal rá, de lázasan figyelő úgy érzi, Tőle, akinek neve is van, hamarosan felveszi vele a kapcsolatot. Lázasan figyelő érdekes információhoz jutott: Mindenki Mást is érdekli... De őt csak Tőle érdekli, akinek neve is van. :)

Hát akkor bassza meg a világ!

napi káromkodás kipipálva